A világjáró jogász: Kozári Karina

Jesch Kata

Karina eredeti szakmáját tekintve jogász, azonban jelenleg világjáró kalandor, az Eupolisz utazásszervező túravezetője, aki vibrál, rengeteg téma érdekli, imád utazni és emberekkel foglalkozni. Izgalmas személyiség, izgalmas élet. Karina most mesél nekünk a miértekről.

Jogászként végeztél, mesélj nekünk kicsit magadról, a kezdetekről!

A kezdetek: gyerekként orvos akartam lenni, segíteni másokon. A szüleim mindketten orvosok, nem akarták, hogy én is az legyek, inkább a gyerekkorom óta jellemző néha-néha saját magamat belülről is szétfeszítő igazságérzetem miatt tereltek a jogi pálya felé. Persze egyik osztályfőnököm sem javasolta a kemény gimnáziumi, egyetemi felvételit, inkább a sport és mezőgazdaság (könnyebb középiskola) irányába javasolták a továbbtanulást. A szüleim győztek, előbb lettem bölcsész, aztán mérnök, végül jogász, majdnem egyszerre 😀 Függetlenül a belső morális értékeimtől, a folyamatos igazság keresés-harcolás mellett, mindig is érdekelt a természet, az utazás, a sport, a mozgás, az erdő. Sporttagozatos általános iskolába jártam, jó, de sohasem kitűnő tanuló voltam, viszont pont értettem mindenhez egy kicsit, olyan voltam mint egy jolly joker. Ez ma kifejezetten jól jön túravezetőként és jogászként egyaránt.

Mi hozta a váltást? Mikor és hogyan határoztad el magad? Most mi a fókusz az életedben?

Úgy kezdtem neki a jogi egyetemnek, hogy ügyvéd leszek, de még be sem fejeztem, már másképp gondoltam a jövőmet. Őszintén nem akartam ebben dolgozni, ugyan megcsíptem egy szakmai lehetőséget, s a diplomaosztómra már Olaszországból repültem haza, majd 2 nap múlva vissza, mivel egy ottani ügyvédi irodában kezdtem el dolgozni, de a próbaidő után nem hosszabbítottam. Előtte több mint egy évig Nápolyban tanultam, majd Dániába tettem át a székhelyem,  érezhetően bejött ez a kozmopolita élet. Utolsó évesként a jogi karon már körvonalazódott egy afrikai kulturális antropológiai expedíció lehetősége, ahova elmentem asszisztensnek. Nehéz volt, mert nem hogy fizetést nem kaptam, az addigi összes félretett és ösztöndíjakból összeszedett pénzemet ráköltöttem arra a 3 hónapra. Nem bántam meg, mert egyfajta “kiképzés” volt. Mindig, mindenhol, mindenkor meg kellett állnom a helyem, megoldani minden helyzetet, segíteni azt, aki miatt ott voltam 9 országban Közép-kelet Afrikában 3 hónapon át. 2013 decemberében úgy jöttem haza, hogy 2 e-mail várt a postafiókomban, a legnagyobb kalandtúra irodáktól, melyben érdeklődtek felőlem, s a lehetséges közös jövőbeni munka reménye is felcsillant. Ezek közül volt az egyik az Eupolisz. A váltás tehát valahol az egyetemen jött, tulajdonképpen a vége felé, de azzal lett biztos, hogy elmentem Afrikába, majd az utazási irodához felvettek és szélsebesen elkezdett a túravezetői karrierem felfelé ívelni. Az átmeneti pár hónapban 30-40 ügyvédjelölti állásinterjún voltam, de gyakorlatilag mindenhonnan eltanácsoltak a szakmai elő(nem)életem miatt. Egyszer még azt is megkérdezték, hogy “…miért nem expediciózom inkább?Abból sajnos nem lehet megélni…” – volt a válaszom. A fókusz ennyi év után azonban ismét középre került, ma már túl vagyok egy sikeres ügyvédi szakvizsgán és tanulok a maradék kettőre. Hogy miért alakult így? Az élet hozta ezt is, hiszen 2015-ben mégis felesküdtem ügyvédjelöltnek, mert úgy éreztem muszáj megcsinálnom a 3 év bojtárságot. Ennyivel tartoztam a szüleimnek, s persze magamnak is, amit ma már egyáltalán nem bánok. Kiváló principális és jelölt kollégák mellett tölthettem el közel 3 évet, egy neves irodában, akik visszaadták a hitem a szakma iránt, s akik emberileg is nagyon sokat adtak, mégha nem is tudtak róla. Hiányoznak máig is. A fókuszom tehát tulajdonképpen ma is kettős. A túravezetés kemény szakma, mindenhez kell érteni egy kicsit, s mivel nő vagyok nem mehetek innen nyugdíjba, illetve igen, csak pár évre el kell engednem majd ezt a munkát, hogy családom lehessen, de közben élnem is kell valamiből, ezért nyúltam vissza a gyökerekhez.

Miért fontos neked az Eupolisz? Mit szeretsz benne leginkább? Kikkel túrázol? 

Az első igazán komoly munkahelyem az Eupolisz, akikkel imár 7. éve dolgozom együtt. Nekem ők a családom, nem is úgy tekintek rájuk, mint egy munkahelyre. Vannak ennek persze hátrányai is, de inkább az előnyeit nézem ennek a felállásnak. A kezdetektől nagyon komolyan vettek és egyre több jó, de nehéz túrát bíztak rám. A munkámat imádom, főleg azért mert nem tekintem klasszikus értelemben munkának, illetve rossz értelemben munkának. Nagyon jó érzés hétvégén hajnali 4-5 körül kelni és menni túrázni, nyáron hegyet mászni, télen Ázsiában barangolni, mert nekem ez egy szerelem. Amúgy is ezt csinálnám! Mi, akik ezt csináljuk nem a pénz miatt vagyunk itt, sokkal inkább a függés miatt. Persze ez sem a tökéletes szó, inkább mondanám, hogy ez is egy hivatás, hozzám pedig a hivatásszerű munkák állnak közel. Lételemünk a mozgás,  a túrázás, a felfedezés. Számomra szuper érzés látni az utasaimon, hogy tudok egy szép helyet, egy klassz fotó pontot, egy isteni kifőzdét mutatni nekik, s jó amikor megkeresnek, hogy mikor hova megyek legközelebb, mert szeretnének velem tartani, mindegy, hogy hova lesz az út. A nyaralásuk részben rajtam múlik, s ezt nagyon komolyan veszem. Túravezetőként én állítom össze a programot, szervezem le előre a szállást, transzfereket, engedélyeket, vízumokat, egyszóval mindent is. 🙂 Az utasaim nagy része nálam idősebb, főleg a 40-es korosztályból kerül ki. Vannak persze fiatalabbak is, és velem egykorúak, de az igazán fizetőképes kereslet az idősebb korosztályból kerül ki. Idősebb utasaink is akadnak szép számmal, akikkel nagyon szeretek túrázni, hiszen túra közben rendkívül jókat tudunk beszélgetni a világ komolyabb dolgairól is.

Mi volt a legnagyobb kalandod? Mit tanultál az eddigi útjaid során? 

A legnagyobb kalandom még mindig az a bizonyos 3 hónap volt Afrikában. Nem azt mondom, hogy nem tudna ma már senki sem újat mutatni, de könnyebben elboldogulok az életben azzal a rengeteg tapasztalattal, amit ott szereztem. Az ingerküszöbön elég magasra került, ha egy szálláson pl. azzal foganak, hogy nincs meleg víz vagy víz sem, nem esek kétségbe, ahogy attól sem ha nincs kaja, lerobban a busz vagy hasonló “csapás” ér. Egyedül attól vagyok ideges, ha elveszik vagy megsérül egy utasom. Ez a túravezető rémálma, és sajnos már velem is előfordult. Azért vannak emlékezetes pillanatok, amikor pl. 2015-ben először voltam csoporttal a Taj Mahalnál, s bizony elsírtam magam, mert tényleg magával ragadott a hely, vagy mikor tavaly, egy hullám elvitte a térdemet kirándulni Indonéziában és az utasaim egy orvosi minicsapatként felügyeltek, pátyolgattak és raktak össze járóképes állapotba. 2016-ban Dél-Indiában meghívtak minket egy esküvőre, ugyanezzel a csoporttal bejutottam Ázsia 2. legnagyobb nyomornegyedébe Mumbaiban. Igazi élmény volt mindannyiunknak és persze óríási pozitív csalódás, hiszen úgy vigyáztak ránk a helyiek és annyira kedvesen vezettek körbe minket a saját birodalmunkban, hogy azt szavakkal leírni is nehéz. Pár éve snorkelling közben szemtől szemben találkoztam egy óriási manta rájával, annyira megörültem, hogy sikerült a találkozás,hogy még a víz alatti felvételen is hallatszott az örömkiáltásom. Idén januárban cápák tucatjával úsztam együtt a Maldív-szigeteknél, soha nem gondoltam volna, hogy centik is alig lesznek közöttünk. Volt olyan utasom, akivel együtt sírtunk mikor eljött a búcsú pillanata, s olyan “Dream Team” is, akik ajándékkal köszönték meg a munkám, de ami nekem igazán számít, hogy a mai napig is kapcsolatban lehetek velük. Szereztem egy pótanyukát, lettek új barátaim, s tőlük, általuk, velük együtt lettem jobb ember. Mit tanultam? Rengeteg elfogadást, türelmet, alázatot (ez utóbbiak amúgy is nagyon szükségesek, ha az ember ilyen munkára adja a fejét), sokszínűséget és még sorolhatnám. Leginkább az összes közül azt a tényt, hogy nagyon jó helyre születtem (születtünk) mi, akik itt élünk Európában. Van persze amiben még nem vagyok pro, pl. nem tudok mindig mindenhol ott lenni 15 perccel előbb, mint az utasok, viszont én bármelyik program után, a kvázi szabadidőmben szívesen lógok együtt az utasokkal, és csinálok 1-2 spontán programot, ha van rá igény.

Használod az eredeti (jogász) szakmádat az útjaid során? Hogyan tudod a jogi ismereteidet hasznosítani a jelenlegi életedben?

Az utak során, ha előkerül 1-2 aktuális téma, melynek van jogi háttere, szívesen elmondom a véleményem, de az irodai munka, ügyfélszolgálat stb. kapcsán nem alkalmazom egyáltalán. Előfordul, hogy megkeresnek egy-egy üggyel kapcsolatban, ahol jelölti tudásomhoz mérten tudok nyilatkozni, de leginkább a családomat és a rokonaimat érintő jogi ügyekben segítek, illetve ezeket intézem a törvényes keretek között. Sokszor elég ha egyszerűen, érthetően elmagyarázok egy jogszabályt, vagy csak tippet adok, hogy minek, hol érdemes utána nézni. A szakvizsgákat követően, elképzelhetőnek tartom, hogy ismét visszatérek a büntető jog világába, ugyanis ebben dolgoztam jelöltként, nagyon megszerettem és egyre jobban hiányzik. A kettős életet azonban nem szeretném elengedni, emiatt jelenleg is képzem magam, díjlovaglok, hogy lovastúra vezető lehessek, illetve a gasztronómia és bor irányába is kacsingatok, mert imádom a magyar és persze nemzetközi kulináriát is, s ezt az utasaim is díjazzák.

Melyik a kedvenc helyed? Hova térnél vissza legszívesebben? Miért?

Talán mind közül ez a legnehezebben megválaszolható kérdés, még akkor is, ha oly sokszor megkapom ezt az utasoktól. Nagyon nehéz egy kedvenc helyet mondanom, mert nekem mindegyik desztinációm kedvenc valamiért. Mind közül Ubud (Bali, Indonézia) az, ahova bármikor visszamennék, mert ott már az első alkalommal úgy éreztem, hogy otthon vagyok, haza értem. Különös ez, mert sokat vagyok távol, s rengeteg kisebb-nagyobb utam van, évi 120-140 napot dolgozom, és ebbe az utasok előtti kiutazás, és a privát kint maradás, saját nyaralás nincs is benne, de ott mégis mindig ezt éreztem. A hely hangulata, varázsa, spiritualitása, maga a balinéz kultúra, a hihetetlen nagy nyugalom és természet szeretet, az időjárás, az emberek mosolya, mind-mind marasztalnak. Büszke vagyok rá, hogy emelett sikerült 2016-ban visszahozni a kínálatunkba Srí Lankát, melyet még csak most fedeznek fel a magyarok. Idén januárban jártam be a Maldív szigetek egy részét, az is nagy kedvencem lett, s úgy tűnik sikerült bebizonyítanom, hogy nem csak nászutasoknak érdemes oda elutazni, hanem a mi utasainknak is.

Az interjút Jesch Kata készítette
Fotók: dr. Kozári Karina

Ez is érdekelhet