Bírói pulpitusról a gyermekversek világába

Morber Janka

Turbuly Lilla, az ELTE-n szerezte jogi, majd a Bölcsészettudományi Karon magyar szakos diplomáját. 2008-ig bíróként dolgozott, azóta kizárólag  felnőtt- és gyerekverseket, novellákat, regényeket ír. Tavaly év végétől a Színházi Kritikusok Céhének elnöke. Bevallása szerint ma már nem ülne vissza a bírói pulpitusra, de ki tudja, hogy mit hoz még az élet.

Turbuly Lilla

2008-ig aktívan jogászként dolgozott, 2011-ig a jogászok szakvizsgáztatásában cenzorként részt vett, de azóta csak az írással foglalkozik. Emlékszik még arra a pontra, amikor megfogalmazódott Önben, hogy nem fér bele egyszerre az írás és a jogi pálya aktív gyakorlása?

Tizenhét éven keresztül bíráskodtam, polgári ügyeket tárgyaltam előbb Zalaegerszegen, majd Sopronban. Végig ott volt bennem az az érzés, hogy inkább írni szeretnék, csak nem volt elég bátorságom a váltáshoz, nem bíztam magamban. Amikor az első regényemmel, az Eltévedt holddal 2006-ban megnyertem egy regénypályázatot, ez adott annyi önbizalmat, hogy komolyan elgondolkozzam azon, felhagyok a jogászi pályával és megpróbálok csak írni. Persze tartottam attól, hogy a szabadúszó művészlét egzisztenciálisan teljesen kiszámíthatatlan és ez nem is volt alaptalan félelem. A kollégáim sem értették, hogy létezik olyan bíró, aki otthagyja a bizonytalanért a sokak által áhított, biztos bírói állást. Végül 2008-ban elszántam magam a váltásra. Felszabadító volt a bírósági napi robot után (200 feletti ügyszámmal, nehéz ügyekkel birkóztam folyamatosan) végre azzal foglalkozni, ami igazán érdekel, még akkor is, ha az írás mellett más munkákat is kellett vállalnom. Néhány évig még szakvizsgáztattam, Európa jogi szakjogászként közösségi jogból. (Akkoriban viccesen azt szoktam mondani a barátaimnak, hogy megélhetési vizsgáztatást folytatok.) A jogi tapasztalatok beépültek az első két regényembe: az Eltévedt hold bíróságon játszódik, az Üvegholdnak pedig egy fiatal ügyvéd a főszereplője, sőt, szakvizsgákról is szó esik benne. 

1979-ben jelent meg első novellája a Kincskeresőben, azóta több verse, regénye, amelyek többségében a gyerek, ifjúsági közönségnek szólnak. Könnyebb az ő nyelvükön írni? Honnan inspirálódik egy-egy gyermekvers vagy ifjúsági regény megírásakor?

Az első írásom valóban még gyerekkoromban jelent meg a Kincskeresőben. A falunk öreg postásáról és a kutyájáról szólt, és biztató kezdet volt, mert a novella alapján meghívtak Bulgáriába, egy kéthetes, művészettel foglalkozó gyerekeknek szervezett nemzetközi találkozóra. A pályám mégsem alakult szokványosan, hosszú kihagyásokkal ugyan középiskolás és egyetemista koromban is írtam egy-egy novellát, de verseket és regényeket csak a harmincas éveimben kezdtem írni. Kezdetben felnőtteknek, aztán (Lackfi János biztatására) gyerekeknek is. Igyekszem egyensúlyt tartani a felnőtt- és a gyerekirodalom között és hiszek abban, hogy mindkettő ugyanannak az irodalomnak a része, csak más az elsődleges olvasóközönségük. Nekem az íráshoz mindig kell egy valós kiindulópont, ahonnan tovább tudok építkezni. Csak két példa. A Talált szív című mesekönyvhöz egy parkban talált, piros plüss szív adta a kiindulópontot. A Kosársuli című ifjúsági regényhez pedig a saját, sportiskolában töltött éveim. Nem tudom miért, de a gyerekkönyveimben két hangon tudok megszólalni. Egy 5-6 éves kisfiú és egy 13-14 éves lány hangján. Az előbbiből mesekönyvek, az utóbbiból ifjúsági regények születnek. Egy időben valóban több gyerekkönyvem jelent meg, ennek olyan prózai okai is voltak, hogy a gyerekkönyvek iránt nagyobb az olvasói kereslet. Ha jól számolom, most éppen 7:6 az arány (a már megjelent, illetve megjelenés előtt álló könyveimet is figyelembe véve) a gyerekeknek szóló könyvek javára.

Minden egyes művét a legnagyobb odaadással írta meg, mégis van olyan amelyik valamiért kedvesebb Önnek? Ki lehet egyáltalán emelni egyet a sok közül?

Legjobban a verseimet szeretem. Kevés verset írok, és a versek születésében van valami megmagyarázhatatlan. A tudat mélyéről egyszer csak felvetődik egy-két sor, ami köré már fel lehet építeni egy verset. De ha ez nem történik meg, nincs vers sem. A 2018-ban megjelent második verseskötetem, az Alkonykapcsoló tíz év termését tartalmazza. Most ez a legkedvesebb könyvem. A gyerekkönyveim közül a Talált szívet szeretem a legjobban. Úgy tapasztalom, hogy a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt megérinti. 

2018. év végétől a Színházi Kritikusok Céhének elnöke. Hány főből áll ez a szakmai szervezet? Kik a tagjai? Mi a céljuk?

Ha tíz évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy színikritikus leszek és még a Céh elnöke is, nem hittem volna neki. Pedig a bírói és a kritikusi pálya között van hasonlóság: mindkét esetben kívülállóként, pártatlanul kell megítélni valamit. Eredetileg könyvkritikákat szerettem volna írni egy internetes kulturális magazinnak, aztán a színházi rovatnál kötöttem ki. Így kezdődött. A Színházi Kritikusok Céhének jelenleg 52 tagja van, több évtizedes múltra visszatekintő szervezet. Azok lehetnek a tagjai, akik rendszeresen írnak színikritikákat különböző szakmai és más lapokba. Érdekképviseleti szerv vagyunk, de emellett fontos célunk, hogy szakmailag megalapozott visszajelzéseket adjunk a színházi élet szereplőinek és a közönségnek. Idén ünnepeltük a Színikritikusok Díjának 40. évfordulóját. Minden évben egy gálaest keretében 14 kategóriában díjazzuk az adott évad legjobbjait, és kiadunk egy életműdíjat is. Talán mondhatom, hogy színházi életünk egyik legfontosabb díja a kritikusdíj. A kollégák közül az szavazhat, aki legalább 90 bemutatót látott az adott évadban, így kellő rátekintése van a határon belüli és határon túli magyar színházak kínálatára. Általában 20-25 kritikus szavazata összegződik a díjakban.

Manapság lehet még létjogosultsága a színházi kritikának? Mennyire fogalmaz élesen egy-egy kritika megírásakor? 

Kettős helyzetemnél fogva (egyszerre vagyok alkotó és kritikus) látom mindkét oldalt. Az alkotók jelentős része igényli a kritikai visszajelzést, fontos nekik, hogy lássuk őket. Egy író, akinek a könyvéről egyetlen kritika sem születik, joggal érezheti úgy, hogy a pusztába kiabál. Persze, éppen olyan fontosak az olvasói visszajelzések is. A színház kegyetlenebb műfaj, mert mulandó. Sok előadás (főleg vidéken) néhány hónap alatt lefut. Igaz, hogy készülnek videofelvételek, de ezek nem tudják teljes egészében visszaadni az élő játékot. A kritikus krónikás is, írásaiban megőrzi az adott előadást. Sajnos a napilapok megszűnésével a színikritika tere is szűkült, de vannak jó internetes színházi portálok, és megmaradt néhány nyomtatott szaklap is. Ezekből a közönség is tájékozódhat: mit érdemes megnézni, mire érdemes költeni azt a ma már nem kevés forintot, amit színházra szánunk. A színházi blogok világa is érdekes, ott is születnek jó kritikák. Ha már Jogászcafé: jogász kollégák írják a színvonalas Iza színházban járt blogot például.

Talán éppen azért, mert magam is alkotó vagyok, aki kétségbe tud esni egy elmarasztaló kritikától, az írásaimban nem fogalmazok élesen, de mindig igyekszem pontosan és érthetően jelezni, mi az, amit az adott előadásban jónak és mi az, amit félresikerültnek tartok vagy éppen hiányolok. A nagyon jó vagy a nagyon rossz előadásokról könnyű kritikát írni. A langyos, se jó, se rosszról már sokkal nehezebb.

2018-ban jelentek meg Alkonykapcsoló címmel válogatott és új versei. Min dolgozik most? Egy új verses kötet vagy esetleg egy ifjúsági regény születik az Ön tollából? 

A Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjának segítségével íródott Az Alaszkai-öböl című novelláskötetem, ezt csiszolgatom még egy kicsit. Megjelenés előtt áll egy mesekönyvem, amit a Károlyi kert nyuszijáról írtam, és dolgozom egy új ifjúsági regényen is.

Hogy látja, jöhet még olyan fordulat az életében, hogy visszatér a jogi pályára?

Nem tartom valószínűnek, életemnek az a szakasza véglegesen befejeződött. Ezt szimbolikusan azzal zártam le, hogy elajándékoztam a jogi könyveimet. De a könyveimben talán lesznek még jogász hőseim. 

Az interjút Morber Janka készítette

Ez is érdekelhet